Nahát – két cseppet sem bizalomgerjesztő outsider öregúr kellett ahhoz, hogy a Nyugat megint értelmes dolgokat csináljon!

Azon kapom magam, hogy oly sok év után már-már lelkesít az, ami sorsközösségünkben, Nyugaton zajlik – pedig igen rég nem volt ilyen.

A mindent mérő, professzionális, pöccintésnyi kormánymozdulatokkal, alig észrevehető kommunikációs jelzésekkel, szigorúan arányos választási rendszerekben megszerzett, egyszerre széles és instabil többségekkel, merev jogi keretek között üzemelő, szigorú és nagyhatalmú liberális sajtó által a fősodor medrén belül tartott nyugati politikát intézményoptimalizálásra találták ki, nem politizálásra. Ha a munkanélküliség növekszik, ritka kócsagfajták párzóhelye mellett kell új autópályát építeni, eluralkodik a lakhatási válság vagy nővérhiány lép fel a kórházakban, a nyugati politika tudja, mit csináljon.

akik aztán megállapodnak a szükséges intézményi reformokról, a vonatkozó három sornyi törvényt benyújtják a parlamentnek, lezajlik az elfogadásához szükséges politikai ökörkereskedelem, a sajtó enyhén rosszallja vagy enyhén támogatja, és két foknyi iránykorrekció után a nemzet hajója optimális intézményekkel robog tovább.

Nos, a migránsválság óta ránk köszöntő krízisek pont nem ilyen természetűek.

Az ukrajnai háború kezelésében vallott súlyos kudarcot is az okozta, hogy az nemzetközi jogi kereteken belül nem, csak hatalmi, politikai döntésekkel kezelhető. És hasonló ügy az USA és Kína közötti súlyos kereskedelmi egyensúlytalanság is: intézményoptimalizálással nem kezelhető, hiszen az intézmények lényege okozta – a WTO szabályozta globális szabadkereskedelmi rend és a dolláron alapuló nemzetközi pénzügyi rendszer, amely a dollárt érdemtelenül erőssé, ezáltal az amerikai nemzetgazdaságra nézve importserkentővé és iparsorvasztóvá teszi.

Az intézményoptimalizálásban utazó nyugati politikában a vezető pozíciókat nem politikusok töltik be, hanem fröccsöntött politikai termékek: a megfelelő(en kicsi) intézményoptimalizálási javaslatok illatos csomagjai senkit meg nem bántó kommunikációba burkolva. Kemény politikai döntést márpedig politikus tud csak hozni, politikai termék nem;

és tünetileg meg jogilag – intézményeket optimalizálva – küzdöttek a rendszerellenes pártok képében jelentkező társadalmi elégedetlenség ellen. A migránsok pedig csak özönlöttek, az oroszok nyomultak előre, Amerika kereskedelmi mérleghiánya egyik negatív rekordot döntötte a másik után.

A fröccsöntött politikai termék archetípusa Emmanuel Macron francia elnök: Robert Musil tulajdonságok nélküli embere, a tökéletes kompromisszum a jobbközép és a balközép intézményoptimalizálási javaslatai között. Keir Starmer is az; Ursula von der Leyen, Manfred Weber, Donald Tusk pláne.

Ha rajtuk múlt volna, tapicskoltunk volna tovább testületileg problémáink futóhomokjában, míg le nem hanyatlik a Nyugat felett a nap.

Aztán váratlanul megjelent két hetvenes pacák, akiknek előéletében a politika leginkább epizódszerepet játszott.

A nyugati politika keretein belül értelmezve egyáltalán nem jó politikuskarakter egyik sem:

Mégis kihívták és (többé-kevésbé) legyőzték az intézményoptimalizáló politikát, annak fröccsöntött politikai termékeit, s politikai döntéseket ígértek.

S meggyőződésem: ezért tartunk itt, ahol most tartunk. Hogy egy kupac Kijevben összegyűlt európai vezetőtől

hanem egy erkölcsileg és reálpolitikailag egyaránt teljesen vállalható javaslatot: legyen mihamarabb harmincnapos tűzszünet, Volodimir Zelenszkij és Vlagyimir Putyin pedig üljenek le előfeltételek nélkül tárgyalni. Tiszta sor. És most már végre Putyin az, aki nem túl meggyőző blablaszövegekkel menekül egy teljesen reális, számára is abszolút előnyös tárgyalási javaslat elől – nem pedig a Nyugat fekszik keresztbe egy reálpolitikai rendezésnek. Ez sem elég még a békéhez, persze, de most már legalább elmondhatjuk: a Nyugat visszatért a realitások talaján álló politikához.

A globálisnak tűnő, ám lényegét tekintve mégiscsak kínai-amerikai vámháborúban hasonló folyamatokat látunk. Miután mindenki elpufogtatta kommunikációs patronjait az egész világ által kihasznált és kiszipolyozott, ám valamiért így is kőgazdag Amerikáról meg a makulátlan Kínáról, amely egyszerűen csak a szabad nemzetközi piaci verseny fénylő vezércsillagát követi, jönnek a felnőttek, akik pontosan látják, mi a gond, felszámolják a viccnek is rossz százonsok százalékos vámokat, és újratárgyalják a nemzetközi kereskedelem alapjait. Politikailag. Úgy, ahogy a problémákat létrehozó intézményrendszer keletkezett.

De megérte. Hölgyeim és uraim: valahol a távolban mintha felsejlene az eszére térő Nyugat.

***

(Nyitókép: X / Emmanuel Macron)